1. A tanszék története

Már Liszt tervében szerepelt, hogy a Zeneakadémián egyházzenei képzés is folyjék. Ez így volt és van a világ sok más akadémiáján, konzervatóriumán, de Liszt számára ez egyházzenei reformtervei miatt kétszeresen fontosnak látszott.  

1891-től már tanítottak liturgikát és gregorián éneket, de önálló tanszakként csak 1926-ban indult meg a képzés, először két éves tanfolyamként, majd egy hozzá csatlakozó egyéves karnagyképzővel. A szak politikai okok miatt 1949-ben fakultatív tárggyá vált, majd az 1950-es tanévtől megszűnt.  
További részletek: Vö. Kisné Balázs Enikő: Egyházzenei képzés a Zeneakadémián — 1875–1951. Magyar Egyházzene V (1997/1998), 19-28. old.  

    
A tanszak most már teljes, ötéves képzésként való újraindítását 1988-ban javasolta Dobszay László. Az egyetem egyetértésével beterjesztett indítványt a minisztérium jóváhagyta, s ennek alapján az első évfolyam 1990-ben megnyílt, az új tanszakon szerzett első egyetemi szintű egyházzenei diplomákat 1995-ben adta ki a Zeneakadémia.  

2. A tanszék céljai  

Az egyházzenei tanszak feladata olyan egyházzenei műveltséget adni a hallgatóknak, mely őket egyrészt képessé teszi az egyházzene gyakorlati vagy elméleti művelésére, másrészt egyéb (általános) zenei tevékenységükbe integrálható és azt gazdagítja. Áttekintő ismereteket ad az egyházzene egészéről, ugyanakkor a hallgató adottságainak megfelelően valamely tevékenységi kör magas színvonalú ellátására is felkészíti.  

Az oktatásban a tanszak egyesíti a művészi tevékenység, elméleti felkészültség, repertoárismeret és liturgiai alkalmazás szempontjait. A diploma megszerzése után a tanultak akár az egyházi gyakorlatban, akár a pedagógiai tevékenységben alkalmazhatók, s művészi, elméleti, liturgiai vagy tudományos irányban továbbfejleszthetők. A tanszak arra törekszik, hogy a végzett hallgatók ne csak egy adott gyakorlat folytatására legyenek képesek, hanem – tehetségük mértéke szerint – a kor kívánta önálló döntésekre, azok megokolására és megvalósítására is felkészüljenek.  

A tanszak egyházzenei és egyházzene-oktatási műhelyként is működik, hiszen erre az országban kivételesen jó adottság alapján összegyűjtött tanári kara is, a közvetlen oktatáson túlmenő funkciói is kötelezik. E műhely az egyházzene állapotának és problémáinak állandó követését, a musica sacra mai gyakorlatának tartalmi-művészi-funkcionális (liturgikus) elemzését, az elemzésből következő kezdeményezések előterjesztését, tanulmányok, tananyagok kidolgozását és közzétételét tekinti feladatának.  

A tanszaknak támogatnia kell a más intézményekben – elsősorban állami felső fokú tanintézményekben – folyó egyházzene-oktatást. E célból konferenciákat rendez, a tanrend- és tananyagtervezést koordinálja, kották, tankönyvek, jegyzetek publikálásával segíti a társintézményeket.  

A tanszaknak részt kell vállalnia az egyházzenei ismeretterjesztő munkában. E célból tanfolyamokat szervezhet, kapcsolatot létesíthet más egyházzenei (főként oktatási) körökkel. „Egyházzene Intézet” funkciójával összhangban a tanszaki kabineten gyűjtött segédanyagok (könyv- és kottatár, hanghordozók, egyházzenei dokumentációk, kimutatások) használatát meghatározott rendben lehetővé teszi külső szakembereknek is.  

A tanszak kötelessége, hogy a külföldi testvérintézményekkel (egyetemi, főiskolai szintű egyházzene tanszakokkal) a kapcsolatot ápolja, a tapasztalatcserét és szakmai együttműködést szorgalmazza, a lehetőségek szerint tanár- és diákcserével is segítse a módszerek és nézőpontok kölcsönös megismerését.  

3. Az oktatás alapelvei  

Egy képzés elveit az általa képzett szakember jellemzői határozzák meg. A „kántor” szó jelentése ma igen beszűkült: az orgona mellől a nép énekét irányító személyt jelöli. (Ezeknek képzését ma egyházi intézmények végzik.) Az „egyházkarnagy” szó jelentése (az egyházi „kórus” szó jelentésváltozásának következtében) manapság elég specifikus és nem is egészen tisztázott. A Zeneművészeti Főiskola egyházzenei képzésének kulcs szereplője a „kántor” a szó eredeti értelmében. A liturgia virágkorában a kántor a liturgia és az egyházzene rendjéért, méltó megvalósításáért és oktatásáért egyetemlegesen felelős szakember (a középkorban kanonoki rangban), aki a liturgikus szolgálatot részben saját személyében, részben munkatársain és tanítványain keresztül látta el. E szereplőt mai helyzetben egyházzenei igazgatónak nevezhetnénk. Ez nagyjából megfelel a hagyományos „regens chori” névnek is, feltéve, hogy kórusnak nem csak a templomiénekkart hívjuk, hanem mint hajdan: a liturgiát ünneplő–éneklő közösség egészét.  

A regens chorinak (ha a fent kifejtett értelemben vesszük a szót) összetett műveltségre van szüksége, melynek fő alkatrészei a következők:  

• alapvető, átfogó liturgia-ismeret (liturgikus teológia, liturgiatörténelem, liturgikus formatan és liturgikus jog);
• átfogó zenei repertoárismeret, mégpedig elsősorban a szó szűkebb értelmében vett liturgikus ének terén, másodsorban a ránk hagyományozott művészi értékű egyházi zene tekintetében; ugyanakkor kritikai viszony e repertoárhoz mind esztétikai, mind liturgiai szempontok alapján;
• makulátlan zenei szakismeretek és egészséges, kiművelt hallási és előadói kultúra;
• készség az igazság ismeretéből fakadó praxisra: pedagógiai, funkcionális, szervezési érzék (mindhárom szó szűkebb és kiterjesztett értelmében);
• a templomi hangszeres zene anyagában, megszólaltatásában és alkalmazásában való jártasság;
• ítélő és alkotó erő az egyházzenei élet megfigyelésében és helyes elvek szerint való fejlesztésében;
• jártasság az egyházzene elméleti irodalmában és adottságai mértékében készség annak gyarapítására.

Igen kevés olyan ember akad, aki ma ebben a teljességben képes birtokolni a tudást és képességeket. De az egyházzenei tanszak egésze képviselni tudja ezt az egyházzenész-eszményt, s módot ad arra, hogy ki-ki úgy bontakozzék ki azon a területen, melyre hajlama készteti, hogy tudjon az egészről, s kapcsolatban maradjon vele.  
   

Ez megfelel annak az adottságnak is, hogy a tanszakra az előzetes képzettség és tervezett pálya szempontjából sokféle ember érkezik: jövendő énektanárok, orgonisták, hangszerjátékosok, tudományos képzettségű vagy igényű személyek, már kántorképzőt végzett és a gyakorlati egyházzenei életben több-kevesebb tapasztalatot szerzett zenészek. A tanszaknak e sokféleség ellenére is őriznie kell egységes szellemét, s a művelési területek bizonyos szerves rangsorát, hierarchiáját.  

Az elmondottakból következik, hogy a külföldön szokásos mintákat a budapesti műhely csak részben követi.